www.bpbajaregatta.com

Uglik Gréta a verseny legfiatalabb résztvevője

A Duna vízállása Budapestnél 375 cm. Gyengén áradt.

Orbán Gergely és Vanczák Gergely a Danubius Nemzeti Hajós Egylet versenyzői mindent megnyertek, öt elsőséget szereztek és két rekordot döntöttek. A két Gergely 9:22-es idén elért eredménye új abszolút csúcs. A német evezősök négypárban, 2002-ben evezett 9:24-es idejét sikerült megjavítaniuk. Ezzel nemcsak a kategóriájukat nyerték fölényesen, hanem a 19 év átlageredményei alapján számolt időhöz képest is 1óra 38 perccel eveztek gyorsabban. A pénteki hosszú távú verseny után a szombaton rendezett 500 m-es kétpárevezős futamot is megnyerték, majd a Külker EK dublósaival alkotott négyesben is ők győztek ezen a távon.

Orbán Gergely írása a versenyről

(A szerző hozzájárulásával)

2010.08.02. 23:07
Első neki futásban írni akartam a klub eredményeiről, de arról készültt egy sokkal jobb összefoglaló, aztán írni akartam magáról a versenyről, de arról is írt valaki egy sokkal jobb és érdekesebb összefoglalót. Aztán végül úgy döntöttem sokkal egyszerűbb és elegánsabb is, ha egyszerűen leírom milyen volt: nekem/nekünk  – legalábbis, amire emlékszem.

Egy évvel ezelőtt azt mondtam és írtam is: nekem nincs erre még egyszer szükségem. Mármint megtenni versenytempóban, egy nap alatt a 165 kilométert a Lágymányosi öbölből egészen a bajai Petőfi-sziget túlsó végéig. Közben aztán eltelt 8-9 hónap, sok mindent átéltem, sok mindent tanultam, sok minden változott az életemben. Az áprilisi itthon tartózkodásom alatt egy laza „északi” alatt, amit Gergővel (Vanczák) toltam felmerült, hogy esetleg…már egyikünk sem emlékszik ki hozta fel, de azt hiszem ez nem is fontos már. Elmúlt a nyár fele, úgy ahogy sikerült felkészülni az ob-ra, ami azért fontos ennek a versenynek a szempontjából is. Gergő ismét neki ment  a könnyűsúlynak, így top formában volt a Baja hetében, mikor már nem kellett magával a súly, a víz, a szénhidrát raktárak merítésével/csökkentésével  foglalkoznia. A repülőjegyet még június elején megvettem, főnökömmel megbeszéltem a kiruccanást úgy június végén (végül is minek van szabadsága az embernek – ha véges is). A lényeg csütörtökön fél ötkor neki indultam Bergamonak, hogy este túlessünk a próba evezésen. Este hatkor már a szigeten, a kvázi elbarikádozott klubházban voltam már. Az ismét rekordszámú DEK csapat mindeközben elkezdett fogyni. Először CS, majd Menya esett ki betegség miatt, Varga Marci és Hénap Zsolti a szegedi egyetemi vb-n kapott lehetőség miatt mondta le, Kele pedig a csapatok ilyetén való variálása miatt maradt ki. Bánhalmi Bence így  került a négyesbe Menyka helyett.

A verseny reggelén a már szokásos 3:05-ös kelést azért megéreztem. Igaz, fél kettőkor is kipattant a szemem. Mikor a kapuból kiléptem, Gergő épp bekanyarodott a hegyről és együtt mentünk végig a Keleti Károly utcán, a Margit körúton és a hídon, ahol megelőztük Sanyát és megcsapott minket a Cha Bodegáből ömlengő, az egész budai ágat betöltő gyros-illata és a discok zenéje. Teszár már lent volt, és mikor a hajót a vízre tettük, megérkezett Anti, Vajda G és Bence is. A leevezés lazán ment, a víz enyhén kavargott, de a pirkadó, kék hajnalban látni a Duna közepéről a Széchenyi rakpart házait kárpótolt mindenért. Persze a Romkertben még folyt a buli és talán én is inkább beugrottam volna oda ez alkalommal. Időben leértünk. 5:11kor a szkiffek indulása után visszaültünk a hajóba, hogy várjuk a rajtot, amire majd 20 perccel később került sor.

Kitudja, hogy a későbbi eseményeket predestinálta e a rajtunk, de ismét 35ös tempóval vágtunk neki a 165km-nek. Ugyan a bemelegedettségtől messze voltunk, az első öt kilométeren ez is megtörtént. Az első kielboatokat már Pest határában utolértük. Az első szkiffre azonban Százhalombattáig kellett várnunk – ez fura érzés volt először, mert egy évvel korábban itt előztük meg az akkor vezető szkiffest.

Idén más volt verseny nekem/nekünk. Olaszország, az OB kvázi sikertelensége (hiszen mindannyian, azon a helyen végeztünk, ami a felkészülésünk alapján megilletett minket), a rengeteg utazás nálam, a munkahely és a klub elvárásai (követelménye), a család bővülése és a fogyasztás Gergőnél mindenképp más készültséget/belső feszültséget jelentett. Nálam a fizikai és technikai romlást Gergő szerint ellensúlyozta, hogy erősebb lettem lélekben, nála pedig az előbb felsoroltak együttese váltott ki egy iszonyatos akarást, amit végig beleadott vagy adhatott a 165 kilométerben.

De nem ment jól. Az első 10-15 kilométerhez képest az átlagunk szép lassan felőrlődött, a tempo alacsonyabb volt 1-1,5 csapásszámmal, mint egy évvel korábban – ami nem volt baj, mert fizikailag nem vett ki annyit. Mégis a az első 40 kilométer után kétségek merültek fel bennem, fájdalmat nem éreztem, de baljós előjelnek éreztem a kocsi kényelmetlenségét, az enyhe fájdalmat a bal vállamban, a szkiffesek egyre lassabban fogyatkozó mezőnyét.

A sebesség majd’ 10-15  másodpercet romlott 500 méterenként ez 20-30 másodperc kilométerenként, és innentől már csak matematika, hogy meglehet e a csúcs. Persze ekkor a belső harc még más – nincs viszonyítási alap, nem tudod hol vagy, nem tudod mennyit tettél meg. A három nagy check point Dunaújváros, Dunaföldvár és Kalocsa (Foktő) még messze van. Aztán Gergő felvetette: bontsam meg az energiaitalt. Kb. 3-4 km-rel a az újvárosi check előtt meg is tettem. Mondhatni revitalizált – a könyvek, amiket nem régen olvastam táplálkozásról mind valami hasonlót írtak: nagy mennyiségű cukor (alias szénhidrát) és koffein párosa megdobhatja a teljesítményt, de ez személyenként eltérhet. Addig csak isostart ittam és némi banánt  ettem, kb. 20 percenként  felváltva, egy folyamatos utánpótlást biztosítva, mindig csak annyira megállva, hogy Gergőnek 3-5-7 csapásnál ne kelljen többet egyedül evezni, hogy a hajó mindig menjen, ahogy a stratégia szólt. Előtte nem mertem megbontani a redbullt, mert kitudja? lehet, hogy nagy mennyiségben visszaütött volna.

Így Újváros előtt megindultunk. A stégről kérdezték: Minden ok? Minden ok – persze kivéve, hogy még van 98 kilométer hátra. De ekkor megnyílt a beborult ég és egy isteni sugallatként érkezett: 3 perccel jobb a részidőnk, mint egy évvel korábban.

3 perc – 165 kilométeren 3 percről beszélni, amikor 10 óra alatt 3 perc mindösszesen 0,5 százalék.

Mégis. Ez adott egy óriási lendületet az evezésünknek. Sőt egy másik segítség érkezett egy uszály formájában. Egy román kőtörmelék szállító éppen akkor indult a kikötőből, mikor mi is odaértünk. A dunaújvárosi ipartelep alatt ez egy fura támogatás volt. Fura volt, mert a hajó, ami először megelőzött bennünket egyszer csak lelassult és pont annyival tudtunk elaraszolni mellette, ami még kényelmesen megoldható volt és így egészen a paksi egyenes-görbéig mentünk vele.

Ekkor már csak 2 szkiffes volt előttünk. A holland Michiel  Roost a dunaújvárosi hídnál sikerült megfognunk, majd csak egy kérdés volt előttünk: „Hol van Bali?” Mármint Teszár Bali, akit ekkor én még sehol sem láttam, és Gergő sem annyira tisztán. De tudtuk, egyszer csak meg lesz és onnantól kezdve más lesz eveznünk. Addig követtünk, üldöztünk egy ellenfelet, onnantól pedig miénk lesz az elsőség. Majd egyszer csak Gergő így szólt: „Már látom a bicepszét” és a hajó megindult. Pontosabban, ekkor már 5 kilométer óta jól ment, és jött a dunaföldvári híd is, ahová előző évben 4:33-cal érkeztünk és most, megkellett, hogy legyen az a 3 perc. Így is lett 4:29-cel áthaladtunk a hömpölygő és hajózott Dunán a híd alatt, ahol egy kedves rendező még meg is hajráztatott minket és Balit is lehagytuk egy testvéries: „Minden oké Bali? kérdéssel.

A verseny talán ekkor kezdődött valójában.

Egy évvel korábban Kalocsa előtt kezdett el fájni minden, most nem fájt semmi. 21-21,5-es tempóval mentünk – Gergőnek, pedig amúgy sem fáj. Egy dolog lett a cél: folyamatosan egy tempóban/sebességben végigmenni. A paksi egyenesben elhagyott minket a hajó, a szél pedig visszafogott, befordult. Talán ez volt az egyetlen valóban ellenszeles szakasz, de  belkarnövelőt utána sem vettem ki. Kalocsa előtt már matematikázni kezdtünk. A kilométerek 3/4énel 7 percet vesztettünk abból a 24-ből, ami féltávnál adott volt. Folyamatosan mentünk és 5-10 kilométerenként próbáltunk limiteket beállítani, hol kell lennünk ott, vagy amott, hogy meglegyen. A nap néha kisütött, a szél kavargott. Amikor a nap kisütött, majdnem imádkozni kezdtem, hogy tűnjön el – minden rossz lett ilyenkor, a számban a nyál, a bőröm, a kezem, a lapát fogása, minden. De szerencsére mindig el is tűnt.

És egyszer csak Szekszárdhoz értünk. Minden más volt, mint tavaly, még a környezet is – másra emlékeztem, másmilyen hídra, másmilyen partra és másmilyen érzésre a tenyeremben. Gergő ekkor azt mondta: „Meglehet még” valamiért azon járt az eszem, hogyan? ekkor már szintidőn voltunk. Sőt, ha a kilométereket szoroztam a sebességgel, úgy 5-7 perc hátrányunk volt. Aztán, már nem is tudom hol kiszámoltuk, hogy kb. 17km/h sebességgel és 3:45-ös kilométer átlaggal még meglehet. Meg lehet? A fene tudja/tudta. Nem volt jó a szél, még 25-30 kilométer volt hátra és azt sem tudtam, mennyi erőm van.  És ezek után jött a hetedik óra 54-ik perce – még 90 percet kell végigtolnunk, aztán mindegy, mert a rekordot elbuktuk, a tavalyi dublócsúcsunkat, pedig legalább 10-15 perccel megdöntöttük.

Ahogy írom: aztán mindegy…

Hiszen ezért utaztam haza, ezért indultunk neki a távnak, hogy megcsináljuk a csúcsot. Ebben a pillanatban már nem emlékeztem a kezdeti evezés kétségbeesésére, egyszerre azt éreztem menni kell. És mentünk is. A 70. perc körül – mert innen már csak visszaszámlálásban gondolkodtam, fel sem merült, hogy egy perccel hamarabb vagy később érjünk be a célba mint a csúcs idő – már 24-re emelkedett a tempónk és a sebesség is visszament a rajt utáni kilométerek sebességére, majd 60 és 45 között kicsit visszaesett és mikor szóltam Gergőnek, hogy mi a sebesség és feltettük 26-ra ismét visszajött. A part menti üdülők csak foszlányokban rémlenek fel most és már csak egy dologra emlékszem, hogy Gergő azt mondja mögöttem „Gyerünk Orbán” és én 5-10 percenként mondom az időt és mondom, hogy 10 csapást és ő jön velem, és hajtjuk egymást. Mikor megláttuk a hidat, a bajai hidat, egyszerre mintha vége lett volna a versenynek. Már nem tudtam hol vagyunk időben, hogy pontosan mér-e az órám, a tempót ekkorra már feltettük 28-ra, és mindent beleadtunk, a híd után gyötrelem volt az uszályok véget nem érő csoportját megkerülni, majd a befordulni a Sugóba, ahol már nem tudom mit csináltunk, jól evezetünk e vagy sem, merre van az irány, csak Gergő szuszogása, hajtása a csapásszámmérő és annak is sebesség lapja volt előttem. A sprintverseny már ki volt bójázva és én minden egyes százast leszámoltam – még tíz, még tíz és már a végét kerestem magamban. Nem értettem hol van. Nem volt zene, nem halottam semmit csak egyfajta zúgást. És mikor a stég mellett elhaladtunk a célvonal is hiányzott. Egyszer csak megálltunk és észrevettem az embereket, a speakert és halottam, amint Gergő kiabál a partra: mennyi és mikor nem érkezik válasz még kétszer MENNYI. Nem tudtuk, nem tudtam, hogy sikerült e, vagy sem a csúcsdöntés, az órámat nem nyomtam le jó időben és fogalmam sem volt mennyi ideje vártunk már, mikor a speaker bemondta:

9:22

Gergő üvöltött örömében, én csak mámort éreztem, egy fajta nyugalmat, zsibbadást.

Nem fájt semmi fizikailag, csak mikor elindultunk egy kicsit „levezetni” vettem észre, hogy nem bírok mozogni. Gergő evezett ki a partra, én alig bírtam csapásokat csinálni. kikötöttünk és kiszálltunk, a segítők hada, Gergő családja között álltam és vártam mikor tudok gratulálni partneremnek. Mikor már elvitték a hajót és mindenki szétszéledt a stégről felmentünk a partra. Gergő beszélt a tévével én szüleivel vártam, hogy hozzám is odajöjjön a riporter. Az első kérdésére már nem emlékszem, csak a másodikra: „Nagyon változó volt az idő, ez segített?” kérdezte. Megpróbáltam válaszolni, miközben azt sem tudtam mit mondjak, igen, igen hümmögtem, nagyon nehéz volt, mondtam. És ekkor lassan elkezdett elsötétedni a világ, a földre néztem, vissza a riporterre és rájöttem most valami olyan történik, ami nem normális. Próbáltam megkapaszkodni benne, de csak annyit sikerült mondanom, Bocs, de azt hiszem rosszul vagyok, és földön voltam. a tévések ott álltak felettem, Gergő anyukája jött, hogy minden rendben van-e és a speaker a kezemet szorította és ennyit mondott nyugalom, itt vagyunk, mikor látta, hogy magamnál vagyok odahívta az orvost

Mintha egy pillanatra egyedül maradtam volna.

Ebben a pillanatban a két karommal kinyújtva magam mellett a földön feküdtem, az eget néztem, a szürkés felhőket az enyhén kék háttérrel, Gergő unokahúga volt egyedül látó mezőmben, aki valamivel játszva üldögélt fekvő testem mellett. A teret betöltötte a hangszóróból bömbölő techno és én örömöt éreztem, kicsit féltem, hogy mi történik, de alapvetően örültem. Örültem a versenynek, hogy sikerült (milyen lett volna, ha két perccel lecsúszunk?), a hűvös időnek, testem fáradtságának. A Garda-tóra gondoltam, hogy holnapután kell megint úsznom egyet benne a hazaúton Bergamoból.  Furcsa érzés volt, hogy gond nélkül mindösszesen a csuklómat tudom mozgatni.

Azt hiszem, épp kezet fogtam Jézussal ezekben a pillanatokban.

Aztán jött az orvos. Megmért mindent, minden rendben volt. és elment. Még 20-30 percet feküdtem ott. Aztán megjött Bali és elmentünk összeszedtük magunkat. Lassan álltam a meleg zuhany alatt, ahogy a víz visszaadta életerőmet. Elmentünk enni, és elmentünk a szállásra.

Este a klubház bárjában üldögélve vártam az estét és egy vendéget, aki még nem érkezett meg. Egy keveset ittam, beszélgettünk Zombival és aztán lefeküdtem…

forrás: http://dnhe2.blog.hu/2010/08/02/folyt_kov_123

Csúcsok kategóriánként

Külföldi barátaink ódzkodnak a verseny távjától. Azt gondolják, 165 kilométert nem lehet leevezni egy nap alatt. Meggyőzésül keressük minden idők legifjabb és a legtapasztaltabb részvevőit. Aki tudja ki volt, ki lehetett az, kérjük küldje el jelöltjének nevét, korát, a részvétel évét, a versenyző fényképét, ha van.  Előre is köszönjük. (bpbaja.reg@gmail.com) Udvariasak szerettünk volna lenni, nem sikerült. Többen félreértették a felhívást. A “legtapasztaltabb” versenyző a legidősebb részvevőt jelenti. Jelen tudásunk szerint Pap Jenőné Méray Kornélia sokszoros magyar bajnok, 72 éves korában evezte le a távot.

A legfiatalabb versenyző cím jelenlegi birtokosa Uglik Gréta, aki 2010-ben 12 évesen vett részt a versenyen. (szül.idő: 1998.04.30 Ismer valaki fiatalabb részvevőt?